1x1

Ülök a szobában, és bámulom a tv-t. Igen, ez határozottan napi program Nem nagyon mozdulok ki a házból,sőt! Mivel társasházba lakom, a lakásból való kilépés a postáért, és a lépcsőház takarításáért szokott megtörténni. Ja, mázlimra megértő szomszédaim vannak. A felettem lévő egész nap ordítoznak. A mellettem lévő lakásban egy idős nénike van,perse félig süket, így hallgathatom minden este a műsorokat. Brazil szappanopera.Mmmm, a kedvencem, de komolyan! Zsír. Még jó,hogy legalsó szinten élek,mert amekkora szerencsém van,egy idegbeteg lakna alattam, és seprüvel kopogna fel. De nem. Így én szoktam a fentieknek. Ordításért cserébe minden egyes bosszúhadjárat megéri, persze már feljelentették őket többször is. Egyetlen ember normális ebben a lakásban. A másodikon lakó lány, még kedves is hozzám... Ő vásárol be nekem, amiért hálás vagyok. A pénzem eredetét inkább ne akartjátok tudni. Viszont a lányról inkább mesélek.A japán Konaku Shinobu nagyon kedves, azonban kicsit nehéz megérteni időnként. Már több, mint öt éve itt lakik. Először cserediákként jött ide, és nagyon megtetszett neki Amerika, így visszajött. Mivel Elég hosszú lenne mindig Shinobunak hívni(és elég furcsán ejtik ki a japánok), ezért csak Shinek hívom. Végülis logikus,nem? De gondolatmeneteimet sem sokáig folytathattam, mert csengettek. Senki más nem szokott, csak a házmester(havonta a pénzért),ritkán néhány szomszéd, és Shi. Kibattyogtam, persze Shi volt.

-Szia!- mosolyogtam, és meghajolva köszöntöttük egymást. Amikor először találkoztunk, nagyon örült, hogy tudtam. Igazából utánaolvastam egyszer, és ezt Shivel kamatoztattam.

-Tudtál hozni müzlit? -tudakoltam kíváncsian.

-Igen. -bólintott. Nagyon jól megvagyunk, mindig tanítgatjuk egymást valamiről. Ami nehéz volt, hogy Shi megtanulja az európai tagadásmódót.(a japán társalgásban igenlő tagadás van,ami az,,igen, nincs" megfelelője. -a szerk.) Nagyon aranyos lány, szeret tanulni.

-Bejössz?-kérdeztem ismét.

-Ha nem zavarlak. -Nagyon ügyesen tanulja a ragozást, de néha még bizonytalan.

-Nyugodtan. Úgyis tévét néztem.-Shi bejött. A kisebb szatyrot lerakta a kis konyhámban, a nagyobbat-ami az övé volt- a kanapéra. Kicsit nyugtalannak tűnt.

-Kérsz teát? -igazából én a japán teára voltam nagyon régóta kíváncsi, és Shi meg is tanított rá. Annyira, hogy rászoktam. Életmben mindig kávés voltam, úgyhogy jól jártam, hogy Shi befogadott barátnak.

-Igen! -biccentett.Egymással szemben ültünk le.Egy csomót beszélgettünk,de ugyanolyan zavart volt.

-Nicole! El kell mondanom...Anyukád megkeresett. -rágta a szája szélét.

-Ehh. Ne már. -bukott ki belőlem.

-Szeretné megújítani a kapcsolatotokat.

-Micsoda? -ámultam el.Anyáék megkerestek?? Fura.

-Új házban laknak. Szeretné,ha odaköltöznél. -mondta ki.

-Húha.Én... költözzek vissza a szüleimhez? -ráztam a fejem.

-Tud arról,hogy nem mozdulsz ki, és szeretnének segíteni.Mit mondasz?

-Hát... Én... Nem is tudom.

-Szerintem jót tenne neked.

-És te? Itt maradsz? -kérdeztem kissé szomorúan.

-Igen. De majd hívjuk egymást. Meg találkozunk. És írunk is!

-Hát jó.-mosolyodtam el szerényen.-Odaköltözöm.

-Akkor segítek összepakolni a dolgaid. És hívom a szüleid.